(Ihletadó művek: Móricz Zsigmond: Szegény emberek; Csáth Géza: Anyagyilkosság)

Ma megöltem anyámat. Igazi férfias munka vót.
Estefelé meglátogattam. Kérdezte, főzzön-e valamit.
- Főzzön, ídesanyám.
- Oszt’ mit?
- Tuggya a fene.
- Krumplileves jó lesz?
- Hát.
- Akkó babfűzelék.
- No.
- Hinnye, de válogatós vagy te, fiam.
Ebbe’ maradtunk. Odasétált a konyhaasztalhoz, aztán elkezdte türülgetni az edényeket. Hozzászokott már az efféle dógokhoz. Közbe’ elmentem megetetni a gyesznókat. Meg a lovat.
- Ídesanyám, megvan még a Ráró?
- Meg hát.
- Oszt eszik az rendesen?
- Megjárja. Szénát.
- Répát nem ad neki?
- Derága.
Szegény, gondótam. A jószágok etetése után visszamentem a házba. Anyám még mindég a konyha körül foglalatoskodott.
- Osztán a Béla bátyám hogy van?
- Kukoricát termeszt. Megél.
- Kukoricát? – kérdeztem, azzal leszúrtam a kezem ügyében maradt vasvillával. Tekintete megüvegesedett. Mikor kihúztam a vellát, az apró sebeken keresztül elkezdett folyni a sötétpiros vér. Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Halkan összeesett.
Nem sok dolog vót a konyhafiókban. Hisz egyszerű, szegény emberek vótunk. Kivettem a konyhakést.
Odaléptem, letérdeltem mellé.
Egy ember fejét sokkal nehezebb levágni, mint azt bárki gondóná. Piszkos munka, de valakinek meg kő csináni ezt is. Szegény ídesanyám.
Sokan gyűlölik a hollót, mert kivájja az emberek szemét. A csőre pont megfelelő neki erre. Én a vellát használtam.
Ezután letoltam a nadrágomat, és belecsináltam az üres szemgödörbe.
Juliska néni nagyon csodálkozott, mikor átmentem hozzá száraz zsemlét kérni.
- Hát magának meg mitű peros a keze?
- Nem is nekem, hanem magának, mert barackot szedett az imént a kertben.
- No ne butáskodjon, a baracktú nem is… - ennyit tudott mondani, mielőtt kitekertem a nyakát.
A panír igazán jól sikerült. Már csak ki kellett sütnöm házi gyesznózsírban. Mikor készen lett, lementem az istállóba, osztán odaadtam a fejet Rárónak. Szegény állat egy szempillantás alatt befalta, olyan éhes volt.
Másnap meg is döglött.