A tájat a lenyugovó
vöröses nap aranyozza,
Szőke szépség egy napágyon
feszes mellét olajozza.
Eközben teljesen máshol
tíz év múlva Esztergomban
juhászlegény ajtót mázol.
Senki sem tudhatja jobban.
Ezután még tíz perce már,
hogy még mindig nem, de végül
befejezé procedúrát,
az ajtó végre elkészül.
Asztalra tevé le szép
viseltes, ronda kalapját,
s kimegy köszönteni az ő
kivénhedt, jó bőr nagyanyját.
Kútról jött a matuzsálem,
csakhogy az az istenadta
elfelejtett vizet hozni,
mert hát szegény rohadt ronda.
Kondáslegény nem csodálja,
szokva van már hozzá ehhez,
cifra botját meglendíté,
és a nagyi vért öklendez.
Ezután a csikósgyerek
kissé nyugodtabbá válik,
kimegy, becsapá az ajtót,
az új festék mind lemállik.
(És még azt hitted, hogy nem lesz kohézió, mi?)
Elindul, megy szépen, lassan,
elég megfontolva lépdel,
olyan lassan, hogy egy hangya
is gyorsabb, ha hanyatt térdel.
Pár órával ezelőtt még
nem is hitte vóna azt ő,
hogy ha ennyire lassan mén,
távolabbnak tűn' az erdő.
Lépdel, s hová lába tapod,
dübög, visszhangzik a fenyves,
Nyulak, medvék menekülnek,
a polip meg elég gennyes.
Kis tisztásra amint kiér,
a hold már az égen ragyog,
és a juhász azt éneklé:
"Én egy parasztgyerek vagyok"
Hangja ahogy széjjel árad,
hullanak a tűlevelek,
szélvészként rázza a fákat,
a hangjának az ereje.
Megpihen egy fa tövében,
borzpiszokba téved ülni,
ezt akarta legkevésbé:
zuhanyzásra kényszerülni.
Megy tovább egy kis ösvényen,
egy szép leányt lát ott állni
ahogy átnéz a sövényen.
Kedve támad vele hálni.
De hirtelen gondol egyet,
elmegy inkább egyetemre,
mérnök infó szakra éppen,
a mesének itt van vége.
(Jaj, miért pont arra a Sacramento!?)
