Alcím: (Nincs meg a nacim!) Befelé fordulás

Tegnap azon gondolkodtam,
miért nézek kifelé.
Belül van a baj! Ha tom'
előre, mi lesz, nem abajgatom.

Előbb a szemem próbáltam
befelé fordítani,
imitálva egy kancsal embert,
aki ordítani nem mert,

pedig fájhatott neki, hogy
egy kávéskanállal
a saját jobb szemébe nyúlva
önnön látószervét túrta.

Pupillámból érkező vér
a látómezőmnek
átmeneti csökkenését
okozta, ám a kés zökkenését (mert aztán azzal próbálkoztam)

fokozta a nyíló ajtószárny,
belépett tesóm,
s ha láttál már halálravált képet,
amint szemlátomást belépett,

akkor tudod, mit beszélek.
Ezután úgy hatá-
roztam, szemem hagyom
inkább mostan. Nagyon

fájt a jobb szemem már,
Szemtájékról áttér-
tem a jógára. Gondoltam:
a puffra ülök, bőrből van!

Fejemet a hasam felé
lassan közelíte-
ni kezdtem, mindent vártam,
csak azt nem, hogy ha bátran

előrehajolok, megreped a
gerincem. Pedig hát
ez a baleset gyakran megesik
egy depresszióssal, ha elesik

a jégen. Bár ez a dolog igazán
nem foglalkoztat
régen. Mikor volt már, hogy
lazán a korit felkötöttem? Megrogy

a térdem, ha rá gondolok,
mily bohó voltam
kiskoromban, gördeszkáztam,
ha alma kellett, fára másztam.

Fiatalság, bolondság!