Az udvarra érve rettenetes látvány fogadta. Apja, Béla ott ült a kútnak dőlve, véres lábbal. Vérnyomok futottak egészen az erdei ösvénytől.
- Apa! Mi történt?
Béla fájdalomtól eltorzult arccal nézett fel lányára.
- Farkasok. Az egyik megtámadott...
- Látom – mondta Kata lenézve apja lábára, amit még mindig erősen markolt állkapcsával egy szürke farkas – Mit csináljunk?
Apja sötéten nézett rá.
- Már túl késő. Sok vért vesztettem. Muszáj lesz megölni... – itt felordított, mert a farkas mélyebbre mélyesztette fogait – ...a farkast.
Mikor Béla felnézett, Kata már nem volt sehol, viszont lábnyomai a friss hóban egészen a nyitott fészerajtóig vezettek.

(folytatása következik)

A pacsirta

Kata állt a sötét faház rogyadozó padlózatán. Alkonyodott, a nap már a közeli, erdős dombok mögé hanyatlott. Géza hörgött. Kata ránézett. Fájdalommal vegyes szomorúságot érzett. Géza nem volt túl jó bőrben. Hintaszékében ült egy barna pokróccal betakarva, mint mindig, és félig kitátott szájából kilógó nyelvéről csöpögött a nyála. Ekkor Katára pillantott, becsukta a száját és rekedtes hangon, kissé artikulálatlanul így szólt:
- Kata. Fűrészeld le a fejem!
Kata megdöbbent. Tudta, fivére kilátástalan sorsára a múló idő már rég rányomta súlyos bélyegét. Évekkel ezelőtt elszállt az utolsó reménye is szélütött bátyja felépülését illetően. Most azonban mégis megrázta ez a mondat. Odafordult a hintaszékben kucorgó Gézához.
- Hogyan?
- Fűrészeld le a fejem!
Kata bármikor gyorsan túltette volna magát az elhangzottakon, ám most valami új érzés ébredt benne. Egy pillanatig még ott állt némán, bátyja torz arcát nézve, majd elindult a recsegő, rohadt padlódeszkákon az ajtó felé. Megmarkolta a kilincset, majd kiment.

(folytatása következik)